Vojnovics könyve a jellegzetes cím ellenére sem scifi. Már csak azért sem, mert az író rühelli a scifit, és tényleg sosem vágyott időutazásra, de amikor egy müncheni reizebüró kínálatában rátalál egy időutazásos ajánlatra, mégiscsak hajlandó beleugrani a meggondolatlan kalandba, és rendel egy méregdrága jegyet Moszkvába, 2042-be. Az első hatvan oldalon tehát ügyesen elutasítottuk a scifit, és észrevétlenül átültünk az abszurdra, ami tradicionálisan jól megy az oroszoknak. Viszont nem is tartogat nagy meglepetéseket. A jövő Moszkvájában a végsőkig abszurd megvalósult kommunizmus dühöng, az emberek leadják a kakájukat, és az ezt igazoló szelvényért cserébe kapnak enni a vendéglőben. Az újságot eleve vécépapírra nyomják, és feltalálták a papír nélküli irodalmat az ideológiailag megbízhatatlan íróknak, akik egész nap püfölhetik az írógépet, amibe nem fűznek papírt.

Vojnovics 1963-ban írta az Ivan Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai című Svejk-szerű klasszikust, ami szamizdatban terjedt nyugaton, végül Menzel filmváltozata tette nemzetközileg is híressé. Nyolcvanban a makacs és iszákos ellenzéki szerzőt kiszekálták a Szovjetúnióból – ahogy a könyv mondja, megúszta a „Jakut verziót” -. Ezt a regényt 1982-ben már Münchenből írja. Az emigráns író a hazájáról álmodik, némi önigazolással fűszerezve, hisz ha még 2042-ben is valami buta, elnyomó rendszer ül az oroszokon, akkor mégiscsak neki volt igaza, hogy elhúzott. De mivel a jövőt csak a jelen még tökéletesebben ostoba verziójaként álmodja meg, saját reakciói is banálisan, na jó komikusan egyeznek ellenzéki korszakában gyakorolt attitűdjével. Egyszóval 2042-ben is arra akarják rávenni, hogy húzzon ki egy karaktert a regényéből, melyet az ő születésének századik jubileumára kívánnak megjelentetni, amire persze nem hajlandó, képtelen felfogni a hivatalos irányvonalat, akadékoskodik, lelkiismereti, művészeti okokat emleget, egyszóval képtelen alkalmazkodni a rendszerhez, ezért aztán itt is gyorsan kegyvesztett lesz.

Alkoholista főhősünk viszonylag nevetséges alak, pocakos, borostás, büdös orosz író, akit csak esendősége miatt kedvelünk meg, meg hát azért mert ő a főszereplő. Észrevettem, orosz regényekben elég gyakori, hogy ellenszenves főhőssel kell megbarátkoznunk, de hát talán pont ez a nagy orosz irodalom titka, hogy nem kíméli az olvasót. Borvirágos narrátorunk persze nem kerülheti el az időutazók örök átkát, és a Terminátor cselekményéhez hasonló nem túl bonyolult időhurokba kerül, ahol is a távoli jövőben előre elolvashatja a közeli jövőben irandó könyvét, és lélegzetvisszafojtva várjuk, mi lesz, ha összeolvadnak a párhuzamos idősíkok, de a szerzőnek ilyenkor eszébe jut, hogy nem sci-fi író, és ilyen apróságokon nem molyol. Futur-abszurd Moszkvából: láttunk már ilyet.

Vlagyimir Vojnovics: Moszkva 2042
Fordította: Hetényi Zsuzsa, Abonyi Réka, Egeres Katalin
Gabo Kiadó, 2006, Budapest
2990 Ft