Nosztalgikus jelleggel futottam neki ennek a koncertnek én. Pár éve egyik legkedvesebb koncertélményem volt a Backyard Babies bécsi fellépése, amikor is a Flexben, egy kábé két-háromszáz fős osztrák klubban sikerült elcsípnünk őket a Magyar Narancsos Greff kollégával, és még pár derék hazánkfiával. Akkor találkoztam életemben először az osztrák punkkal, mint állatfajtával, aki talán a Moszkva téren két percig sem maradna életben, ám akkor és ott üdítő színfolt volt, ahogy az évszázadok óta belénevelt labanc arroganciával ugrott a szokásosan halvérű osztrák közönség közé a második szám környékén, mindkét cipőtalpával intuitíve az én kun arcomat véve célba. Elegánsan sasszéztam egyet jobbra, ő pedig derékig belefúrodott a Flex betonjába, majd onnan kikászálódva, egy-két megvető pillantás kíséretében folytatta tovább a magyar mértékkel igen szolidnak nevezhető punkulást.

Erős a gyanúm egyébként, hogy a Backyard Babies komoly marchandise-maffiát tart fönn, mondjuk a Józsefvárosi piacon; ugyan még sosem játszottak Magyarországon, a közönség kábé háromnegyedén pontosan olyan halálfejes Backyard-póló feszült, amiből a bécsi delegációnk is személyenként kettőt vásárolt magának. A pesti koncertlátogatók még mindig nem tanulták meg azt az alapszabályt, hogy koncertre semmiképp nem megyünk az adott zenekar pólójában, (ez kábé olyan, mintha valaki öltönyhöz fehér zoknit venne fel), én mindenesetre büszke lázadóként feszítettem az Entombed felsőmben, ami csak akkor tekinthető határesetnek, hogyha belemászunk egy kicsit a svéd rock and roll családfába; a nagy mamlasz szőke Backyard-bőgős, Johan Blomquist alapító tagja volt annak a Haystack nevű, kétlemezes zaj-csodának, amelyet az egykori Entombed, ma Disfear gitáros, Uffe Cenderlund hívott életre. Másik vonatkozásból pedig Nicke Andersson rock and roll atyaúristent, egykori Entombed dobost lehet, sőt kell is megemlíteni itt, aki, miután megunta, hogy a koncert utáni szopatópartikon a dobcucc összepakolása miatt mindig ő kerül sorra utoljára, letette a dobverőket, és gitáros-énekesként megalapította a Hellacopterst, ahol az első két lemezen nem más volt a társa, mint Dregen, a Backyard Babies ufófejű gitárosa. Szappanopera vége.

A Jövő Háza egyébként pocsék koncerthelyszín. Ugyan van egy tisztességes színpad, (kettő darab is, amelyen előző napokon, a Hangfoglalás keretében folytak a showcase-koncertek), ami rendesen megszólal, a terem betonhodály-jellege viszont nyomasztóbb, mint másfél bélyeg után betévedni a Ráday klubba, ahol épp az István a király valamelyik örökbecsűje szól. Cigi odabenn nuku, amivel még a hozzám hasonló láncdohányos is hajlamos egyetérteni, viszont azokat is kukoricára térdepeltetik az ajtónálló makkoscipősök, (makkoscipő 2006-ban, ez is milyen már; ha nagy leszek, írok is erről egy novellát), akik sörrel a kezükben próbálnak bezúdulni a koncerthelyiségbe. Sörlóbálás nélkül pedig nincs rock'n roll, ezt a huszonegyedik században már tudni illene.

Szerencsétlen előzenekarokat ennek megfelelően át is cigizik/sörözik a népek odakinn, a szabadtéri színpad lelátó-karéján ücsörögve, pedig esik az eső derekasan, és hideg is van eléggé. Megpróbálom játszani a jó újságírót, és pár szám erejéig besurranni két sportcigi között; a Nuke-ről pont lemaradok, a Nomadról dettó, pedig ex-Bedlam zenészek vannak benne, és mint ilyen, érdekelt volna. A Bprnr-supergroup Shell Beach viszont meglepően jól teljesít, bár megilletődött kotlóstyúkként toporognak a zenészek a színpadon, (kivéve talán az énekest, aki valószínűleg repedtre nézte a Poison The Well videoklipeket), az osztrák King Tiger, és a hír, miszerint elfogyott a Beck's és már csak csapolt sör, vagy a fantáziadús nevű Burger Pilsner kapható a pultnál, viszont annyira elveszi a kedvem az egész estétől, hogy majdnem menekülőre fogom a dolgot. A Burger Pilsner kábé ugyanolyan szar, mint a neve, a King Tiger pedig, akik a szórólapon "Ausztria válasza a Hellacoptersre" szlogennel reklámozzák magukat, egyenesen olyan, mintha a Radics-féle Tűzkerék jammelne valami osztrák sramli-zenekarral, tragikus, bajszos stájer fazonokkal a soraiban. Ilyenkor sajnálom, hogy nem lehet sört bevinni; szívesen odavágtam volna három korsó csapolt Ászokot közibük, illusztrálva a magyar söripar legaljával azt, hogy az osztrákoknál még mindig nem tudják, mi az a jó zene.

A Backyard Babies viszont tökéletesen prezentálja a rock'n roll mibenlétét cirka egy órában; ugyan az új albumok annyira gyengék, hogy a legutolsót meg sem volt kedvem hallgatni már, és a régen fekete, tüsi hajjal nyomuló gitáros-énekes, Nicke Borg, a vállalhatatlanság határát súroló tetoválásai ellenére meglepően megszelídült mára; olyan, mintha egy békés családapába oltott Axel Rose-t látnánk a szombat esti rockmatiné keretében bazseválni a deszkákon, a Total 13 és a Making Enemies Is Good klasszikusai még a halványabb új dalok közé szurkálva is nagyon nagyot szólnak. És persze itt van Dregen, az a faszi, akinek a családnevét még a google sem tudja, de nem is nagyon lényeges, mert ha egyszer kiadják a rock'n roll értelmező szótárát, a címszó mellett lesz az ő neve aranybetűkkel. Maga a perpeetum mobile ez az ember, még mindig ezerrel pörgi végig a koncerteket, még mindig úgy néz ki, mintha a komplett Misfits zenekar génállományát beleültették volna Chuck Berrybe; úgy szólózik azon a térdre engedett, üreges testű Gibsonon, ahogy a nagykönyvben, és kimondottan kellemes érzés, hogy fatökű osztrák punkok kellemetlenkedése nélkül lehet szinte testközelből nézni, ahogy Paul Stanley módra köpködi a pengetőket kifele, és vágja a pofákat. Az új dalok semmilyenségén túl enyhén megremeg a lábam, amikor előkerül Borg akusztikus gitárja, bazmeg öregszenek ezek is, de az utolsó pár szám visszahozza a bizodalmam, és ha nem érezném azt a bizonyos nosztalgiát a bécsi Flex izzadó embertömege iránt, még azt is mondanám, hogy ez volt a tökéletes rock'n roll parti, így csak ötös alá, pedig a Backyard Babies pontosan tudja még azt is, mikor kell egy koncertet befejezni. Egy ráadásnóta után már nem jönnek vissza, és ez így tökéletes, hiszen rock'n'rollból egy óra pontosan elég.