Elmouse nevű kedves olvasónktól időközben megkaptuk a Danger Mouse-féle Paris Hilton-remixeket, amik persze igazából nem is remixek, D.M. előszedett néhány elektro- és breakalapot a fiókból, és rányomott pár hangmintát a lemezről, egyébként nem is rossz. De emlékezzünk meg az eredetiről is, ha már.

Az egy valós és komoly probléma, hogy amikor ilyen-olyan hírességek a fejükbe veszik, hogy énekelni fognak, arra is van pénzük, hogy megfelelően jó szakembereket fizessenek, akik lemezt esztergálnak nekik, így a végeredmény sose lesz annyira rossz, hogy egyértelműen a sárba lehessen döngölni.

Paris hilton például Kara DioGuardit és Scott Storchot vette meg, előbbi olyan előadóknak írt dalokat, mint Kylie Minogue, Christina Aguilera, Ashlee Simpson, Lindsay Lohan, Céline Dion, Kelly Clarkson, Enrique Iglesias, Kelly Osbourne vagy a Pussycat Dolls, utóbbi az egyik legkeresettebb hiphopproducer manapság.

Szóval ők csinálták a lemezt, ami ennek megfelelően kellőképpen slágeresre, poposra és nagyvilágira sikerült, és még az sem zavarja túlságosan az összképet, hogy Paris Hilton annyira keveset énekel rajta, amennyit csak lehet, inkább beszél, énekbeszél, susog és hasonlók. Gyanús persze, hogy az éneklős részek sincsenek híján a modern számítógépes technikának, de ne legyünk szőrszálhasogatók. Plusz az egészen átragyog Ms. Hilton lehengerlő személyisége, de arra most nincs energiánk, hogy ezzel ennél az egy mondatnál hosszabban foglalkozzunk.

A lemez azonban minden profizmus ellenére is csak közepes, pont az az energia nincs benne, amitől a csajos popzenék jók tudnak lenni. Mondhatnánk, hogy kár érte, de tökre nem kár. Az azért pozitívum, hogy valószínűleg senki sem veszi ezt a produkciót teljesen komolyan, maga a művésznő sem.