1987-ben az ország egyetlen valamirevaló diszkója sem engedhette meg magának, hogy az esti programban a Here I Go Again, vagy az Is This Love ne menjen le. David Coverdale és a videoklipekben Jaguár tip. személygépkocsik tetején cigánykerekező veres bombázó (Mrs. Coverdale, született Tawny Kitaen - micsoda hülye egy név) bevonult a köztudatba, és ott is maradt. Persze a rockzene rajongóinak Coverdale munkássága jóval a nagy áttörést meghozó 1987 c. lemez előtt ismert volt, hadd ne soroljuk, legyen elég annyi, hogy Deep Purple. És 1997 után tegnap este ismét nálunk lépett fel az 55 éves énekes, és baráti társasága, azaz a Whitesnake.

Valami ilyesmivel kezdődött volna a beszámoló, melyben aztán dícsértem volna DC hangját, Aldrich virtuóz játékát, Aldridge iszonyú energikus dobolását, és a Beach-Duffy páros hibátlan vokálozását, de persze az eső beleszart ennek a közepébe is. Az index/csápgéza/tankcsapda közös kommandó úgy 3 órakor már a helyszínre ért, ahol is  a pakolás utolsó fázisai zajlottak, és még nyoma sem volt az esténket később a depresszió nyomorába döntő fekete felhőknek. A cucc lecsekkolása után ("állat!" - jegyezte meg Cseresznye) a város felé vettük az irányt (a zenekart 5-re várták), e sorok szerzője a svéd olcsóbútorboltban beszerzett egy párnát, és meggyőződött az északi emberek rizzsel szembei averziójáról, mert ilyen szart régen nem evett.

A beállásra visszaértünk jól, de hiába a fotós/sajtós besorolás, a szigorú rendezők nem engedtek be minket cuccot belövő zenészeket nézni ("csak a zenekarhoz tartozó elemek tartózkodhatnak odabent"), így egy csellel a kerítés lyukain keresztül láttuk a fiatal Zakk Wylde-ra hajazó Aldrich (baseballsapka, farmer, cigi a szájban), a leginkább nagyanyámra emlékeztető Aldridge és a Duffy-Beach páros beállását. A Burn című nótába legalább hatszor belekezdtek, mert valahogy az istennek nem sikerült a gitárnak időben belépni (nem hallotta a lábcint DA), amin Duffy nagyon jól szórakozott. Utána lenyomták a Stormbringerrel megspékelt alapművet, és konstatáltuk, hogy Aldridge dobosnak egy üzemmódja van: izomból nyomni a témát, a pali képtelen nem teljes erőbedobással játszani, legyen az egy szaros beállás, vagy maga a buli. A többiek elvoltak a színpadon, beszólongattak a jövő-menő büféscsajoknak, akik persze ezt követően még vagy hatszor ellejtettek a színpad előtt, mint egy Korda Gyuri haknin valamikor a hetvenes években.

A felhők ekkor már nagyon gyanúsan nézett ki, ezért különítményünk megtámadta az egyik bevásárlóközpont hegymászásra szakosodott üzletét, és 3000 ft-os egységáron beszerzett három, kínai gyártmányú PVC poncsót, az eső elleni védekezés jegyében. Muhaha, naivságunk határt nem ismer! A Bp-re tegnap este leszakadó ítéletidő ellen semmi nem védhetett meg minket, de ami a nagyobbik baj, a PeCsa szabadtéri színpadának tetejét sem. A vihar dúlásának következtében (az illusztráción is jól látható) leszakadt, megrongálta a zenekar felszerelését (állítólag hangszerekben is esett kár), így nem volt más választása a rendezőknek, mint bejelenteni, hogy elmarad a buli. A zenekar honlapján nagy a sajnálkozás, és kijelentik, hogy közös döntést hoztak - a helyszínen elterjedt pletykák ellenére eszükbe sem jutott a csarnok belsejébe bepakolni, és ott megtartani a koncertet. A szervezők pótlást ígérnek, meglátjuk mi lesz belőle - az elmaradt Ozzy koncertet azóta is várom.