Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, minden évtizedben volt, amit/akit akkor éppen nagyobbnak tartottam, mint bárki mást. Úgy értem, zeneileg. A 70-es években a Pink Floyd, a 80-asakban Robert Fripp, a 90-esekben Nick Cave. A 2000-es évek első évtizedében David Eugene Edwards. Ebből is látszik, az úgynevezett progresszív rock felől, amely időközben nagyjából kimúlt, komótosan, de határozottan eljutottam a – és itt kéne valami műfaj-meghatározás, amelybe bele lehetne tuszkolni Patti Smitht, Nick Cave-et és Tom Waitset egyszerre. Ám ilyen nincsen.

David Eugene Edwards az az ember, aki feltalálta a temetési countryt – egyszer így sikerült definiálni azt, amit a 16 Horsepower játszott. Ehhez a definícióhoz mindjárt az együttes neve ad támpontot, minthogy a 16 lóerő a tizenhat lóra utal, amelyek valahol az amerikai délen a halottaskocsit húzták állítólag.

A 16 Horsepowert amúgy nem ismertem meg jelenidejűleg, az ezredforduló előtt és után évekig kizárólag szlávokat hallgattam, de amikor mégis, akkor letarolt engemet visszakézből. És két hét alatt begyűjtöttem az összes lemezt, a Sackcloth ’n’ Ashestől a Folklore-ig, nem volt nehéz, négy készült stúdióban, plusz van egy koncertfelvétel – Bertrand Cantat Noir Desir-énekes közreműködésével, őt azóta lecsukták Litvániában –, meg egy utólag, feloszlást követően kiadott gyűjtemény, az Olden.

Ennyi az egész 16 HP-életmű, 2005 elején ugyanis vége lett a sztorinak. A honlapjukon máig olvasható magyarázat szerint politikai és spirituális okokból. DEE másfelé akart menni, mint a többiek, egyébként is mindig másfelé ment, mint mindenki. Én legalábbis senkiről sem tudok, aki a jobb szó híján alternatív rockkultúrában mindenáron népzenét akar csinálni és istenes verseket ad elő, mint valami denveri Ady Endre. Ezt is olvastam, hogy vallásos neveltetésben részesült anno, és bár apja menet közben kitagadta, később visszatért az Úrhoz, az ő legnagyobb dicsőségére és a mi örömünkre dettó.

Szóval, a 16 HP kifújt, de addigra már javában működött DEE úgymond szólóprojektje, a Woven Hand, amely név – mit ad Isten – imára kulcsolt kezet jelent. Az első lemez 2002-ben jelent meg, és elképesztően erős volt. Aztán a Blush következett, ezt egy belga kortárs balett zenéjének írta Edwards – Blush Music címmel kijött stúdiósítva is –, majd 2004 végén a Consider the Birds.

Néhány hete pedig megjelent a Mosaic. Ahogyan a Woven Hand-lemezek esetében jellemzően, DEE a zene nagyját egyedül játszotta fel, Ordy Garrison dobos és Elin Palmer vonós közreműködött itt-ott; azok a dalok a legsűrűbbek, amelyben Palmer bazsevál. Hogy a szövegek mind DEE-éi, nem kérdés, eleve kiderül a father, lord, glory és hallelujah szavak rendszeres használatából. Nem sikerült megszámolnom, hány szám fért bele a negyvenöt percbe, a borítón egy helyütt tizenkettő, más helyütt tizenhárom szerepel, de tizennégyre is szét lehet szálazni, az egy track Slota Prow-Full Armour bátran vehető kettőnek. De mindegy is, hiszen egy az egész, minden dal következik az előzőből és megelőlegezi a következőt.

Komoly, szakrális zene ez, táncolhatatlan, nehezen dúdolható, és nincs benne humor, és örülök ennek, bátorság kell hozzá, hogy valaki ne ironizáljon. Tele van ehelyett energiával, bár hangzásilag nem kemény, szélesen, erősen hömpölyög, és felemel, vagy mi. A Consider the Birdsnek egy egyértelmű csúcspontja volt, az Oil on Panel, ennek több is van. Az előhang Breathing Bull után mindjárt magasan kezd DEE a Winter Shaker fohászával, a középkori melódia köré épített Swedish Purse pedig már elragad, nem enged. Edwards ezen a lemezen kevesebbet kísérletezik a zajokkal – mint a Blush Musicban tette –, de kaparósabb, nehezebben befogadható darabok (Twig, Elktooth) bontják meg az emelkedettebb számok (Whistling Girl, Deerskin Doll) sorát, és befért középre egy könnyed, énekmentes, orgonával színezett kis dal is, a Bible and Bird. A madarak különben előtérben vannak, mint a többi Woven Hand-lemezen is, Edwards napjaink Assisi Szent Ference. Hangszer is van sok, nemcsak gitár, vonósok meg orgona, hanem bendzsó, töröksíp, citera, valamint zongora. Összefoglalva, a Mosaic remekmű, nélküle szegényebb lenne az emberiség, vagy ha az nem, jómagam biztosan. Legalább annyira jó, mint a két legjobb 16 HP, a Low Estate és a Secret South. Vagy mint egy Tarkovszkij-film, ha már Isten meg hit meg minden.

Mielőtt bárki rosszat sejtene: ha valami, hát ez távol áll a vallási – vagy bármilyen – giccstől, súlyos, szigorú és tiszta. DEE ráadásul elképesztően szuggesztív előadó. Amikor a 16 HP a Szigeten járt, akkor sajnos – lásd fentebb – nem jutottam még el hozzájuk, de a 100 legbefolyásosabb magyar egyike azt mondja, élete legjobb koncertje volt, holott utálja a countryt. De persze nem is country ez, erről értekeztem végig. Tavaly összejött már nekem is egy Woven Hand-műsor a világzeneszínpadon, és annak ellenére remek volt, hogy a halkabb részeknél áthallatszottak a dobok az Afrika-sátorból, vagy honnét.

Pár napon belül azonban mindent be lehet pótolni, ami eddig elmulasztatott: a Woven Hand július 11-én koncertezik az A38-on. Érdekesség, hogy lényegében itt lesz a 16 HP kétharmada, mert Pascal Humbert bőgős-basszgitáros is tagja a koncertfelállásnak. Aki hajlandó hagyni, hogy maga alá teperje a klerikális reakció, vegyen jegyet.